Projektek


A szellemi kulturális örökség program elindítása

A nem anyagi természetű (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért „szellemi”) örökség arra érdemesnek talált „mesterművei” 2001 tavaszától minden második évben felkerülhetnek az UNESCO szellemi örökség listájára (Masterpieces of the Oral and Intangible Heritage of Humanity). Az elismerés a népi és hagyományos kifejezésformákhoz (nyelvek, a szájhagyományban élő irodalmi alkotások, táncok, játékok, mitológia, rítusok, viseletek, kézműves technika, építészet), illetve kulturális terek-hez (azok a helyszínek, ahol a népi, hagyományos tevékenységek koncentrált formában jelennek meg – a történetmondás, a rítusok színtere, piacok, fesztiválok) kapcsolódik. A lista fő feladata az volna, hogy az UNESCO által biztosított nyilvánosság erejével a kulturális sokszínűséget fenyegető veszélyekre irányítsa a figyelmet. A sokszínűség fenntartásában a szellemi örökség kulcsfontosságú szerepet játszik: biztosítja a kulturális identitás megőrzésének és a kreativitás kibontakozásának feltételeit, s ezen túlmenően a nemzetek, kultúrák közötti harmonikus viszony, a kölcsönös tolerancia zálogaként is szolgál. A globalizációs folyamat felgyorsulása miatt a kultúra uniformizálódása, az iparosodás, a turizmus, a fegyveres konfliktusok, a falvak elnéptele-nedése és a természeti környezet károsodása egyre gyorsabb ütemben szürkíti el a világ egykor oly változatos kulturális térképét.

Az Európai Folklór Intézet egyik az alapításkor deklarált alap-feladata szerint a hagyományos, etnikai és kisebbségi kultúrák dokumen-tálására, védelmére, megőrzésére hívja fel a figyelmet, s ennek érdekében készített előterjesztéseket a szellemi örökség listára. Az UNESCO e programjában Magyarországot eddig az Európai Folklór Intézet képvi-selte a pályázatok és cselekvési tervek elkészítésével. Az Intézetben működött az a szakmai bizottság, amely javaslatot tett a magyarországi „mesterművek” világörökség listáján való jelölésére. Első alkalommal 2002-ben a bukovinai székelység körében élő néphagyomány, a „csobánolás”, a betlehemezés e sajátos változatának megmentése érdekében született pályázat és cselekvési terv, mely a nagyobb, nemzetközi nyilvánosság megszerzése felé tett fontos lépés volt. 2004-ben a kalocsai régió sajátos és még élő népi kultúrája (a hímzés, viselet, pingálás formájában megnyilvánuló népművészet, a gasztronómia és a természeti környezet szerves összefüggésében) került jelölésre a szellemi örökség listáján. 2008-ra elkészítettük a Magyar Szellemi Kulturális Örökség listát a Nemzeti Bizottság számára és elkészítettük az első nemzetközi felterjesztést is: a mohácsi busójárást, melynek a 2009. októberében Abu Dhabiban tartott UNESCO közgyűlésen be is jelentették a jegyzékbe való fölvételét. Ez volt az Európai Folklór Intézet legnagyobb sikere, munkánk és erőfeszítéseink igazi elismerése.

Az UNESCO közgyűléseken az Európai Folklór Intézet, személy szerint Felföldi László egyesületi elnök és Hoppál Mihály az intézet igazgatója, illetve az egyesület vezetőségének egy-egy tagja rendszeresen képviselte Magyarországot a szellemi kulturális örökség (Intangible Heritage) és az élő szellemi értékek (Living Human Treasures) megóvásával kapcsolatos tanácskozásokon, ajánlásainak megfogalmazásakor, és a nemzetközi programok meghatározásánál. Magyarországon az Intézet adja közre EFI Communicationes című magyar nyelvű kiadványsorozata által a hagyományos kultúrával kapcsolatos UNESCO határozatokat.

Az EFI 1995-ös megalakulása óta, mert ez volt az alapítás egyik indoka, mindig az UNESCO határozatok hazai végrehajtója volt. Ezért is javasolta 2008-as budapesti látogatása alkalmával Koichiro Matsuura, az UNESCO akkori főigazgatója, hogy „Magyarországon is legyen egy a konvenció megvalósításával foglalkozó, kettes kategóriájú UNESCO intézet”. (Természetesen az Európai Folklór Intézetre gondolt!)

A 2002-ben a Teleki Alapítvány hosszú távú együttműködés keretében zajló, az Örökségről szóló kerekasztal-beszélgetést rendezett, amelyen az intézet képviselte a folklór hagyományon alapuló szellemi örökség kérdéskörét.

Az intézet 2005-ben részt vett azon a szakmai tanácskozás-sorozaton, amelyet az UNESCO által kezdeményezett szellemi örökség konvenció magyarországi egyeztetésére és a konvenció aláírásának előkészítésére szervez a NKÖM időről időre. Dél-Koreában júniusban Felföldi László képviselte az intézetet azon az UNESCO-s szakértői tanácskozáson, amely a 2003-as konvenció megvalósításáról szólt, és ahol a települések polgármestereinek hálózata létrehozására és a kulturális örökség közös feltérképezésére tettek javaslatokat. Az UNESCO őszi közgyűlésén, ahol Hoppál Mihály, az intézet igazgatója és Felföldi László, az egyesület elnöke vettek részt, további lépéseket tettek a Memory of the World keretében kezdeményezett, a szlovák kulturális képviselőkkel való konzorciumra lépés ügyében, amely a közös népzene- és néptánc-kincs feltérképezését kívánja megvalósítani.

2006-os év folyamán az intézet folyamatosan képviseltette magát a szakmai tanácskozásokon, amelyek az UNESCO által kezdeményezett szellemi kulturális örökség konvenció magyarországi feladatainak megvalósítását készítik elő. Az év során zajlott különböző UNESCO tanácskozásokon több ízben is képviselte az intézetet Felföldi László, az egyesület elnöke. Januárban Párizsban az Intangible Heritage Division of UNESCO című szakértői tanácskozáson az archívumoknak a Szellemi Kulturális Örökség inventáriumainak megteremtésében játszott szerepéről volt szó. Júniusban Párizsban tartották a Szellemi Kulturális Örökség Konvenció kormányközi bizottságának alakuló ülését. Ezen kijelölték, hogy mely területek lesznek képviselve, s mely országok vesznek részt a területi bizottságokban. Magyarország bekerült az európai bizottságba. Október folyamán Dél-Korea rendezte meg a Safeguarding of the Intangible Cultural Heritage and Participations of Young People című szakmai tanácskozást, amelynek részeként került sor a Local Government Administrators című nemzetközi workshopra, ahol Felföldi László előadást tartott a kulturális örökség feltérképezésének lehetséges módjairól. A programon részt vett még Voigt Vilmos, az egyesület vezetőségének tagja is. Szintén e hónapban Algériában Felföldi László is tagja volt annak a magyar szakértői bizottságnak, amely részt vett az Intangible Cultural Heritage Intergovernmental Committee ülésén, amely a konvencióhoz csatlakozott országok első közgyűlése volt.

2007-ben az UNESCO által szervezett nemzetközi szakmai tanácskozásokon az intézet folyamatosan részt vett, ahol a szellemi kulturális örökség védelméről szóló konvenció feladatainak megvalósítását készítették elő, illetve a konvenció egyes pontjait tárgyalták meg, részleteit kidolgozták, feladatokat jelöltek ki velük kapcsolatban. Az intézetet (és egyben Magyarországot) a vezetőségi tagok, az elnök és az igazgató képviselte a kormányközi bizottsági üléseken és a párizsi UNESCO értekezleten. Az eddigiekből kitűnik, hogy az EFI az utóbbi években egyértelműen a Szellemi Kulturális Örökséggel kapcsolatos törvény (és az UNESCO) által meghatározott feladatok megoldását végezte, sokszor emberfeletti munkával, hiszen a támogatás állandóan csökkent.

Az EFI 1995-ös megalakulása óta, mert ez volt az alapítás egyik indoka, mindig az UNESCO határozatok hazai végrehajtója volt. Ezért is javasolta 2008-as budapesti látogatása alkalmával K. Matsura, aki akkor az UNESCO főigazgatója volt, hogy „Magyarországon is legyen egy a konvenció megvalósításával foglalkozó kettes kategóriájú UNESCO intézet”. (Természetesen az Európai Folklór Intézetre gondolt!) Ezért aztán 2008 elején Hiller István miniszter úrhoz írt levelünkben a következőket írtuk:

 

„Tisztelt Miniszter Úr!

 

… A fentiekből az következik, hogy ezeknek a feladatoknak kell legyen egy megbízott gazdája/végrehajtója. Az Európai Folklór Intézet már egy jó évtizede, UNESCO alapítású intézmény részt vett a konvenció előkészítésében illetve a korábbi programok (a folklór és a szellemi világörökség védelme) végrehajtásában. Az elmúlt években végzett munkánk bizonyítja, hogy milyen eredménnyel. Mivel nincs más olyan intézmény, amely jobban és eredményesebben tudna ezzel az új és összetett feladathalmazzal foglalkozni, szeretnénk javasolni, hogy intézetünk kapjon megbízást (a jövő év elejétől) a konvencióval kapcsolatos feladatok ellátására.

 

Ez természetesen azt jelenti, hogy meg kellene erősíteni az Európai Folklór Intézet személyi állományát (az eddigi két és fél munkatárs helyett – legalább még három emberre lenne szükség). Annál is inkább, mert Koichiro Matzuura, az UNESCO főigazgatója, legutóbbi budapesti látogatása alkalmával egyetértett azzal, hogy Magyarországon is legyen konvenció megvalósításával foglalkozó kettes kategóriájú intézet (amelyeknek a létrehozását a legutóbbi párizsi ülésszak 34C/40-es sz. határozataiban jelöltek meg mint követendő példát). Nálunk már nem kell egy új intézményt létrehozni, csak egy már régóta működőt fejleszteni! …”

 

 

2008 elején elküldtük a levelet, válasz nem érkezett, ám Bogyay Katalin fogadta az Intézet képviselőit. Ennek eredményeként augusz-tusban megkaptuk a szerződést, a pénzbeli támogatást pedig csak szeptemberben. Ennek ellenére a 2008-as esztendőben egyenletesen munkálkodtunk a Szellemi Kulturális Örökség Egyezményből következő feladatok elvégzésén. Időben felhívtuk a figyelmet a soron következő feladatokra, majd sorban lefordítottuk a dokumentumokat, amelyek a jelölési folyamat elindításához szükségesek. Végül elkészítettük a Magyar Szellemi Kulturális Örökség listát a Nemzeti Bizottság számára és elkészítettük az első nemzetközi felterjesztést is. Mindezt olyan körülmények között, hogy bizton állíthatjuk rajtunk kívül egyetlen intézmény se tudta volna elkészíteni, különösen nem olyan rövid idő alatt. Csak összehangolt és áldozatos munkával (túlórával) lehetett elvégezni! Szeptember 17-én megalakult a SZKÖ Magyar Nemzeti Bizottsága és elfogadta azokat a felterjesztéseket, amelyeket az EFI eléjük tett, valamint az összes egyéb dokumentumot, ami a pályázathoz szükséges. Szeptember végére elkészült az UNESCO reprezentatív listájára az első magyar felterjesztés: a mohácsi busójárás (itt ki kell emelni Csonka-Takács Eszter munkáját, de természetesen nem boldo-gult volna segítői Fazekas Zsuzsa és Havay Viktória nélkül, a népszokást bemutató filmet Tari János segítségével Hoppál Mihály rendezte). A vállalt feladatot tehát teljesítettük, továbbá a nemzetközi felterjesztést is határidő előtt eljuttattuk Párizsba. Ennek elkészítése, illetve az egész döntéshozatal előkészítése igen sokágú, szerteágazó tevékenységek logikus összehangolását jelentette. Az EFI és kollektívája szakmailag jól vizsgázott ebben a tekintetben.

Éppen ezért érte váratlanul az intézet munkatársait és a decemberben megtartott EFKE közgyűlés résztvevőit az a hír, amelyet egy államtitkári levél tartalmazott, miszerint a Minisztérium nem az EFI-t bízza meg a SzKÖ-vel kapcsolatos ügyek magyarországi intézésével. Érdemes idézni az államtitkár levelét:

 

„Tisztelt Elnök úr! (Felföldi László)

 

Köszönöm eddigi közreműködését a szellemi kulturális örökség megőrzésével kapcsolatos állami feladatok végrehajtásában – mind egyesületi elnökként, mind pedig szakértőként.

 

Az elmúlt fél éves együttműködés során világossá vált, hogy a feladatrendszer szertágazó, hogy megalapozott és hosszú távú megoldást kell kialakítani, s ez széles körű szakmai konszenzuson és intézmények, szervezetek, közösségek együttműködésén nyugszik. Megítélésünk szerint az ennek való megfelelés – túl az Önök személyes szakértelmén és az UNESCO-joganyagban való jártasságán – stabil és kiszámítható intézményes működést feltételez: megfelelő tárgyi, személyi apparátussal, infrastruktúrával. A jelenlegi helyzetben tehát olyan intézményhez kell telepíteni a szakmai koordináció feladatát, amely mindezen feltételeknek megfelel. Miközben számítok arra, hogy az Európai Folklór Központért Egyesület szakértőként a továbbiakban is intenzíven részt vállal e nemzeti feladat megoldásában, tájékoztatom, hogy – módosítva a korábbi elképzeléseket – a szakmai lebonyolítás feladatával 2009-től a Szentendrei Néprajzi Múzeumot kívánom megbízni.

 

Egyúttal – éppen az Ön javaslatát figyelembe véve – szűkebb szakértői munkacsoportot kívánok létrehozni a nemzeti bizottsági ülések közötti időszakokban fölmerülő szakmai kérdések adekvát megválaszolására. Tisztelettel felkérem, hogy szakértőként vegyen részt ennek a munkacsoportnak a munkájában. …”

 

(Csák Ferenc, államtitkár)

 

 

Annál is inkább furcsa ez a döntés, mert az EFI elvégezte mindazokat a részfeladatokat, amelyekre alapozva tovább lehet lépni a hazai szellemi kulturális örökség megmentése terén. Ez méltó közfeladat lett volna az EFI számára, annál is inkább, mert jó tíz éve éppen ezt a munkát végeztük a szakmai közvélemény (az Egyesületet támogató Minisztérium és az EFKE közgyűlésének) egyértelmű megelégedésére. Nem szólva a nemzetközi együttműködésekről (pl. a Koreai UNESCO Bizottsággal, és a finnekkel, a Culture 2000 – projectben). Alapvetően hibás személet eredménye volt ez a döntés! Az Egyezmény 11. cikke ugyanis kimondja A Részes Államok szerepe címmel, hogy:

„Az Egyezményben részes valamennyi állam

megteszi a szükséges intézkedéseket a területén található szellemi kulturális örökség védelmének biztosítására;

a 2. cikk 3. pontjában felsorolt védőintézkedések részeként a területén található szellemi kulturális örökség különböző elemeit a megfelelő közösségek, csoportok és nem kormányzati szervezetek részvételével azonosítja és meghatározza.”

Az idézett szövegből nyilvánvaló, hogy az Egyezmény kitüntetett szerepet szán az NGO-knak, vagyis az egyesület jellegű, a minisz-tériumtól nem függő civil egyesület kell, hogy felelős legyen a listára vételért. Az EFI kiválóan alkalmas e feladatok megoldására, mint ahogy azt 2008-ban és 2009-ben bizonyította is! Ebben az esetben nem kell új intézményt alapítani, hiszen évek óta működik egy intézmény, ahol az infrastruktúra már ott van, ezért most csak bővíteni kellett volna a már meglévő intézetet! Természetesen ezt javasoltuk már csak azért is, mert intézetünk támogatása az eddig vezetett és működő formában a jövőben nemcsak biztosítaná e fontos állami feladatvállalás megvalósítását, de felébe se kerülne annak az összegnek, amely egy új intézményi struktúra felállításával járna. Nem is szólva a késlekedés később behozhatatlan hátrányairól. Továbbá intézetünket részben az UNESCO alapította a folklór védelmére – még 1995-ben, tehát teljesen érthetetlen, hogy a tárgyakkal foglalkozó Szabadtéri Néprajzi Múzeum, ahol nincs folklo-rista szakember, miért lenne jobb gazdája a magyar SzKÖ védelemnek.

Az Egyesület 2008 decemberében megtartott közgyűlésén előterjesz-tett tervben pontosan leírtuk a soron következő feladatokat. Természe-tesen akkor még nem tudhattuk, csak reméltük munkánk ered-ményeként, hogy a felterjesztett mohácsi busójárás felkerül a nemzetközi reprezentatív listára, a világ szellemi örökségeinek sorába. Ez be is következett, mert 2009 októberében a részes államok Abu Dhabiban tartott UNESCO által szervezett közgyűlésen bejelentették a jegyzékbe való fölvételt. Ez volt az Európai Folklór Intézet legnagyobb sikere, munkánk és erőfeszítéseink igazi elismerése.

A 2009-es esztendő a túlélésért való harc éve volt. A siker minket igazolt, amelyet persze most mások próbálnak learatni! Annyi bizonyos, hogy ez évben is az első pénzt, amiből Intézetünk fenntartja magát szeptember 25.-én kaptuk meg a Minisztériumtól! Ennek ellenére publikációink mutatják, hogy nem tétlenkedtünk, és egész kivételes évet zártunk e tekintetben – a publikációk ugyanis megmaradnak.

Az Európai Folklór Intézet annak idején azért jött létre, és ma továbbra is az a feladata, hogy az európai kulturális hagyományban felmutassa a magyar szellemi kulturális örökség különleges, megkülön-böztethető jegyeit. Az Intézet emiatt továbbra is feladatának tekinti az SZKÖ-vel kapcsolatos nemzetközi feladatok ellátását, a legjobb külföldi példák ismertetését és közvetítését a hazai SZKÖ lista összeállításával megbízott igazgatóság felé. Magyarországon eddig az Intézet adta közre EFI Communicationes című magyar nyelvű kiadványsorozata által a hagyományos kultúrával kapcsolatos UNESCO határozatokat. Ezt a jövőben is folytatni kívánja például a faro-i egyezmény magyar szöve-gének és az ahhoz fűzött kiegészítéseknek a publikálásával, melyről már 2009-ben megindultak a tárgyalások a Nemzeti Kulturális Örökség Hivatal illetékeseivel. A Kultúrák közötti párbeszéd (UNESCO program) keretében folytatni kívánjuk a világ eposzainak kiadását (három újabb kötet van előkészítés alatt), és természetesen többi kötetsorozatunkat, periodikáink megjelentetését is. Az SZKÖ nemzetközi listáinak, a legjobb példáknak a megismertetését szolgálja az a konferencia, amelyet 2010. áprilisában rendez az Intézet Sustainable Heritage – Élhető Örökség címmel, mely a helyi kultúrák által létrehozott értékek védelmét célul kitűző szervezetek, közösségek tapasztalatainak szintetizálásával a hazai és nemzetközi szakmai párbeszédet kívánja segíteni. Többféle elképzelésünk van tehát – másfél évtizedes sikeres működés után kár lennem, ha az EFI megszűnne – hiszen a tárgyi és szellemi örökség mentés területén sokféle feladat van, mely több intézmény számára ad munkát egy értelmes munkamegosztás keretei között.

Soós Gábor a Kulturális Örökség Hivatal /KÖH/ munkatársa Budapesten, dolgozatában először áttekintette az örökség /heritage/patrimoine/ fogalmak és jelentések alakulását. Többek között rámutatott arra, hogy a korábbi produktum centrikus szemlélet a 2003-as konvencióban átalakul oly módon, hogy a közösség, a hagyományt éltető csoport kerül a középpontba. Mint ahogy az a folyamat is érdekes volt, ahogy a tárgyi világörökség sikeres megmentése után a szellemi javakra is sor került. Soós Gábor arra is rámutat, hogy a lokális és a globális érdekek és értékek mindig sajátos dinamika szerint keverednek és kutató legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni őket.

A kötet szerkesztője a fenntartható örökség fogalmát egy általa javasolt terminus szövegkörnyezetébe helyezi, pontosabban egy követhető társadalom fejlesztési modellt ajánl a kultúrpolitika figyelmébe – nevezetesen, hogy a tudás-alapú társadalom mellett fel kell építeni a hagyomány-alapú társadalmat is, mert ez ad alapot a közösségek erkölcsi és kulturális megerősítéséhez. Különösen a helyi közösségek kultúrájára, illetve hagyományaira kell odafigyelni, mert ezek az éltető gyökerei a kisközösségek, a családok identitásának. Az identitás a  helyi hagyományok, a lokális örökség segítségével termelődik ujjá, s ennek során alkotjuk és magyarázzuk újra, valamint fogalmazzuk meg mindig a hagyományt. Korunk bebizonyította, hogy a kis közösségeké a jövő, az átlátható emberi csoportok tudják ugyanis jól működtetni a társadalmak emberi léptékű jóléti rendszereit (ezek között is elsőrendűen fontos az erkölcsi rend, ami az együttműködés alapja – és ellentétes a szélsőséges liberális individualizmussal). Ez pedig elengedhetetlen a kulturális folyamatossághoz, vagyis a közösségek túléléséhez, mind biológiai, mind pedig kulturális értelemben.

Voigt Vilmos szellemesen provokatív című esszéjében az európai folkloristát nevezi a szellemi kulturális örökség egyik megtestesítőjének. Részletesen szólt a délszláv folklorista és gyűjtő Vuk Stefanovič Karadžić (1787-1864) életéről és munkásságáról mint modell értékű életműről. Természetesen megemlítette az európai folklórkutatás más nemzetiségű alakjait is, akik a nemzeti tudat és szájhagyomány jelentős formálói voltak, még a XIX. század elején. Az egész európai szellemi kultúra kialakításában volt szerepe Herdernek, a Grim-testvéreknek, Lönnrotnak és a Kalevalának, a skót Macphersonnak, mint ahogy nálunk Kriza Jánosnak és Erdélyi Jánosnak.

Kálóczy Katalin egyike azoknak a köztisztviselőknek, akik az oktatási és kulturális minisztériumban évek óta foglalkoznak a szellemi kulturális örökség megőrzésének problémáival. Ezért különösen fontos az a táblázat, amelyben megrajzolja azt a hálót, amelynek intézményei együttműködésben végzik az ICH megmentését. Különösen fontos volt a döntéshozók számára az a tény, hogy a Szabadtéri Múzeumba olvasztott, illetve ott létrehozott Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság nem az egyedüli intézmény, amely a magyar szellemi kulturális örökség gondozását végzi, illetve végezheti. Ebben a munkában részt vesz e terület eredeti gondozója az Európai Folklór Intézet továbbá a Hagyományok Háza, és a Magyar Művelődési Intézet is, amelyeknek ez a tevékenység alapfeladatai közé tartozik.

Ferencz Mária a Hagyományok Házának szerepét ismertette a hagyományőrzésben. Ez a tíz éve (2000-ben) alapított intézmény magába olvasztotta a Magyar Népi Együttest (melyet még 1951-ben alapítottak). A Hagyományok Házában egy különleges archívum is megtalálható, a Lajta László Folklór Dokumentációs Központ és Archívum, amely állandóan fejlődik és hatalmas korszerű digitalizált formában őrzi az utóbbi évek, az ezredforduló éveiben gyűjtött népzenei anyagokat, film és videó felvételeket. Az előadás szövegéhez szerencsés lett volna egy kiterjedt bibliográfiát is csatolni.

Északi szomszédainknál a szlovákoknál nemrég alapítottak egy olyan központot (Slovak Centre for Traditional Culture) mint amilyen az Európai Folklór Intézet elődje volt (angolul: European Centre for Traditional Culture). A szlovák intézmény igazgatója, Juraj Hamar, elhozta és bemutatta kiadványaikat, kár hogy írásához nem csatolt egy részletes bibliográfiát! Úgy tűnik, hogy a szlovákok – illetőleg a kulturális kormányzat – igen komolyan veszik a nemzetközi egyezményből következő feladatokat, és jelentős összegeket fordítanak a megőrzés megszervezésére. Nemcsak központi nyilvántartási adatbázist terveznek, de az iskolák számára oktatási programokat is készítenek, valamint összeállítják a szlovák népi kultúra elektronikus enciklopédiáját (kb. 2000 szócikk lesz benne), mindenki számára elérhetően.

John Shaw Edinburgh-ből érkezett, és az ottani, vagyis a skót nemzeti értéket képviselő népi elbeszélőkre hívta fel a figyelmet. Arról hozott tudósítást, hogy Skóciában még élő a szájhagyomány továbbadása, mint ahogy a népzene (kocsmai zenélés formájában, de régi melódiákat játszanak) és az éneklés még ma is élő hagyomány. Éppen ezért a hagyomány-mentés még ott is látványos eredményeket hozhat.

A híres német Grimm mesék, amelyek egész Európában jól ismertek és az európai kulturális örökség részét alkotják – az utóbbi évtizedekben egyre inkább egyfajta szinte ipar méretű ’hagyományteremtés’ (vagy hagyomány-gyártás) tárgyává lett Németországban. Ezt a folyamatot mutatta be Sabine Wienker-Piepho, amikor áttekintette, hogy miként gerjesztette a mesemondás kultuszát a német média, hogyan keletkeztek múzeumok és tematikus meseparkok, ahol a mesék alakjait jelenítik meg. Egész újjáélesztési mozgalom indult, hogy magát a mesélés mesterségét is felélesszék, így mesemondó versenyeket rendeznek! Ez a hagyomány túlélését jelentheti, de szembe kell nézni azzal a ténnyel is, hogy ez már egyfajta mesterséges életben tartása az örökségnek – mégis lehet, hogy ez jelenti a huszonegyedik században az egyetlen lehetőséget.

Litvániából két szakember is érkezett, hogy beszámoljanak azokról a problémákról, amelyek az ottani kutatókat legjobban foglalkoztatják. Ezek közül a témák közül talán a függetlenség kivívása a Szovjetunió összeomlása utáni időkben felerősödött nemzeti illetve balti identitás lett. Új típusú narratívák jelentek meg a kulturális élet terében, amelyek a hagyományos értékek, a nemzeti kultúrához, történelemhez kapcsolódó értékeket helyezik előtérbe.

Verebélyi Kincső, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklór Tanszékének vezetője, arról értekezett, hogy miként és miért lehet a népművészetet, mint fontos kulturális jellemzőt vizsgálni. Tanulmányának egyik találó megállapítása, hogy a ’nép’ által létrehozott ’művészet’ azáltal vált olyan népszerűvé, mert mindenki által művelhető volt, megvolt a jó körülhatárolható funkciója az alsóbb néposztályok körében, többféle történeti stílust ötvözött egybe, vagyis huzamosan produkálta a fenntarthatóság gyakorlatát.

Balogh Balázs kemény kritikát mondott írásában a hazai állapotokról és hivatalos véleményformálókról, akik nem támogatják eléggé a magyarországi népművészeti mozgalmakat, beleértve a néptánc oktatást, amely pedig példát mutatott a világnak a táncház mozgalom megindításával. Ez a példa ma már világszerte ismert, ezért mondhatta a világot járt kutató, hogy hazánk folklór-nagyhatalom, hiszen Bartók és Kodály óta az. Ezért látja úgy az MTA Néprajzi Intézetének igazgatója, hogy a népművészetet és a fenntartó gyakorlatot a jövőben jobban kell támogatni, hiszen ez is a nemzeti kultúra része, ami az identitás megőrzését/fenntartását segíti.

Igyártó Gabriella a magyar Népművészeti Egyesületek Szövetségének (NESZ) igazgatója bár nem tudott részt venni a konferencián, küldött egy rövid történeti összefoglalót a Szövetség munkájáról. E történet még az 1980-as években kezdődött, amikor a Népművészek Szövetsége megalakult, Péterfy László szobrászművész elnökletével, ez alakult át később, amikor már több mint háromezer tagot számlált NESz-szé. A legkülönfélébb népi mesterségek művelői időről-időre bemutatják és árusítják alkotásaikat a nagy seregszemléken és vásárokon (nevezetesen pünkösdkor a Skanzenban, Szent Istvánkor a budai Várban és karácsonykor a pesti belvárosban). Ezek a vásárok jól példázzák, hogy igenis lehet fenntartható és önfenntartó a népművészet, mégoly nehéz időkben is, mint a mai.

Az észt Kärt Summatavet, a főváros után, most egy vidéki kisváros művészeti akadémiáján oktat alkalmazott grafikát és alkalmazott népművészetet. Korábban egy többéves európai projekt keretében azt vizsgálta kollégáival együtt, hogy miként lehet a hagyományos népi kézművesség és díszítőművészet gyakorlatát és szépségeit átmenteni a mai világba. Munkájuk igen sikeres volt, hiszen kiderült, hogy mennyire segített sok-sok vidéki asszonynak alkotó munkát találni azáltal, hogy a kezükben a még kislány korukban begyakorolt mozdulatokkal milyen szép népművészeti tárgyakat (hímzést, kötést, ruhákat, kendőket) tudnak létrehozni, vagyis fenntarthatóvá teszik a korábbi népi tevékenységeket. Különösen értékes részei az észt művésznő tanulmányának azok a fejezetek, amelyekben az egyes jelenségek magyarázatakor a méltán világhírű észtországi/tartui szemiotikai iskola elméleti elgondolásait alkalmazza a népművészet területén, az egyes jelenségek magyarázatakor.

A velünk rokon kis volgai finnugor nép kalendáriumi szokásairól, vagyis a saját népéről hozott hírt Tatjana Minnijahmetova. Bemutatta előadásában, hogy régi népi-pogány szokások hogyan élnek tovább még ma is az alig több mint ötszázezer lelket számláló udmurtok körében. Az ünnepi szokások, a népi ételek és áldozatok megőrzése az egyik lehetőség arra, hogy még a városi lakosság is megőrizze, fenntartsa szellemi kulturális örökségnek ezt a fontos szeletét.

A romániai Sabina Ispas, a bukaresti akadémiai Néprajzi és Folklór Intézet igazgatója és az Európai Folklór Intézet külföldiekből álló tanácsadó testületének tagja, előadásában arról szólt, hogy világosan kirajzolódik a tendencia, hogy az egyes jelenségek a népi kultúrában egyszer csak divatossá és ezáltal kereskedelmi árucikké válnak. A szokások vagy népszokások esetében ez úgy megy végbe, hogy egy hagyományos népi rítus egész egyszerűen fesztivállá alakul (ilyen például nálunk a mohácsi busójárás, vagy bolgároknál a kukeri nevű maszkos téli népszokás).

Dél-Franciaországban van egy kisváros, Gannat, amelyben már évtizedek óta minden nyáron megrendeznek egy nagy nemzetközi folklórfesztivált. A tíznapos ünnepség sorozat idején – szó szerint – a világ minden tájáról érkeznek népművészeti csoportok, amelyek bemutatják népük vagy az általuk képviselt etnikai kisebbségek dalait, táncait, viseletét (sokszor még a jellegzetes ételeket is). Ezeknek a fesztiváloknak a motorja, fő szervezője, Jean Roche, aki maga is e kisváros lakója. Az általa vezetett iroda egy nagy európai kutatási projekt keretében a maszkok és maszkos játékok történetének feltárására szövetkezett több más európai hasonló szervezettel. Talán éppen ezek a karnevál jellegű népszokások mutatják kitűnően, hogy sokhelyütt minden szervezés nélkül is, egyszerűen a helyi lakosság igénye életben tartja, fenntartja, mert szereti ezeket a szokásokat, még azon az áron is, hogy a hajdani helyi szokások idővel fesztivállá kerekedik.

Giovanni Kezich tanulmánya abszolút tökéletes áttekintés az európai téli maszkos karneváli szokások történeti gyökereiről. A karneváli időszak királyalakja és az egész szokás már a római birodalom idejéből ismert (Ovidius Ünnepekről szóló művében jó leírása található!). A carnevale szó eredetéről új elgondolást ismertetett: nevezetesen, hogy a carmen, mint rituális ének (Carmen arvale = az arvaluszok és szaliuszok éneke) adta a nevét a népszokásnak! Keresve sem találhattunk volna jobb példát a fenntarthatóságra, hiszen, mint annyiszor az ’istenadta nép’ őrizte meg a maga szórakoztatására ezt az ősi termékenység varázsló szokást.

Nem véletlen hogy az északi Litvániában is megtalálhatók az ilyen maszkos népszokások, igaz ott a maszkos alakok a távolról jött idegeneket testesítik meg (a zsidót, a vándor magyar gyógyítót, a vándor cigányt). Megjegyzendő, hogy a ’magyar’-nak elnevezett figura mintájául az Osztrák-Magyar Monarchia északi részéből származó szlovák olejkárok lehettek, akik gyógynövényeket árultak szerte Európában, így a Baltikumra is eljutottak.

Jó példája a fenntartható szellemi örökségnek, illetve a néptáncgyűjtésnek és oktatásnak maga a táncház, mint társadalmi gyakorlat Magyarországon (Felföldi László és Fügedi János tanulmánya erről szól). Dreisziger Kálmán pedig a kanadai táncház mozgalom múltját, jelenét és lehetséges jövőjét tekintette át.

Ugyancsak a jó példák között lehet és kell megemlíteni a duda-zene feléledését Magyarországon, erről szól Juhász Katalin és Szabó Zoltán közös cikke. E  mintaszerű tanulmány bemutatja a hazai dudások tudatos hagyomány ápolását, mert ők ideje korán felismerték, hogy nem elég ha ők, a táncház mozgalom kezdeteikor, megtanulják a zenélésnek ezt a műfaját, de tovább is kell adni: egy új muzsikus nemzedéket kell kinevelni, akik tovább viszik, fenntartják az örökséget. Az óbudai népzeneiskolában erre kitűnő példaértékű lehetőség van.

A konferencia emocionálisan legmegindítóbb előadása Lovász Irén prezentációja volt. A folklorista-énekesnő volt az utolsó előadó a szimpózium második napján. Mondandóját népdalokkal illusztrálta, hogy bizonyítsa, érzékeltesse a hagyományos népdalok gyógyító hatását. Az énekhang ugyanis gyógyít, ez derült ki évek óta tartó kísérleteiből és azokból a levelekből, melyeket hozzá írtak az emberek. Ő is a táncház mozgalom korai nemzedékéhez tartozik, vagyis több évtizedes tapasztalat alapján beszél a szakrális kommunikációról, amiről doktori disszertációját írta.  (A konferencia résztvevői ajándékba megkapták az énekesnő Belső hang című CD-jét!) Lovász Irén éneklése is egy jó példája annak, hogy miként lehet fenntartani a hagyományt, miként lehet élővé tenni az örökséget.

Az első nap végén hangzott el Tari János ismertetése a budapesti Néprajzi Múzeum film- és videó gyűjteményének újszerű digitális kereső rendszeréről, amelyet ő és munkatársai készítettek. Ezután levetítette a „Fába szorult lélek” című filmjét, melyet Szacsvay Éva közreműködésével készített, és amely voltaképpen a szellemekről, azok létezéséről és az asztaltáncoltatásról szól.

A konferencia legfőbb tanulsága az, hogy a fenntarthatóságot hosszú távon az garantálhatja, ha a közösséggazdaságilag is profitálhat a szellemi kulturális örökség listára felvett egységek bemutatásából. Jól tudható, hogy a gazdaságosság és a profit nagyon is kétélű fogalmak, hiszen abban a pillanatban, amikor megjelenik az üzlet, akkor sokkal inkább az egyéni érdek kerül előtérbe, a közösség érdeke pedig háttérbe szorul. Éppen ezért már a faro-i egyezmény tizedik cikke is különös nyomatékkal említi, hogy a kulturális örökség és annak gazdasági aspektusai az érték-fogalom többrétűségével állnak összefüggésben.

További érdekes fejlemény az SZKÖ-vel kapcsolatban, hogy az egyes nemzetek/országok a saját tudománytörténeti habitusuknak megfelelően viszonyulnak az egyes elemekhez. Így például mivel Németországban a népmesegyűjtésnek régi, a XIX. század elejére visszanyúló története van, a Grimm-testvérekre gondolunk, ezért aztán nem meglepő, hogy nekik külön múzeumuk van Kasselban. További fejlemény, hogy teljesen üzleti vállalkozás-szerűen működnek az ún. népmeseparkok, amelyek lényegében profitorientált giccses üzleti vállalkozások, de egyúttal a német szellemi örökség e fontos elemének az emlékezetben tartását célozzák, de a média is hozzájárul a ’hagyomány-turizmus’ fellendítéséhez. Ez várható hamarosan Magyarországon is!

Különösen fontos feladat-csoportot jelent a fenntarthatóság tekintetében az információk biztosítása, minél szélesebb körben való elterjesztése, vagyis egyfajta hálózatépítés, hiszen a hálózat segítségével jobban terjednek az információk. Ezt a célt szolgálta ez a mostani regionális szeminárium is, amelyet elsősorban az Oktatási és Kulturális Minisztérium támogatásával és az európai partnereink részvételével szerveztünk meg.